Az interjú eredetileg a mandiner.hu és a Mandiner hetilapban jelent meg, ebből idézünk alább.

A legtöbb ember előbb vagy utóbb átél egy személyiségét megrendítő krízist. Ilyenkor sokan kérdezik: miért éppen velem történik ez? Mi a válasza?
Sok éven keresztül én is azt kérdezgettem Istentől, miért van ennyi fájdalom az életemben. A Biblia azt mondja, hogy a világ nem Isten fennhatósága, hanem az ördög uralma alatt áll. „Az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit nyeljen el”, más helyen: „azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”. De amit az ördög rosszra akar használni, azt Isten jóra tudja fordítani. Én imádkoztam azért, hogy nőjön kezem és lábam, de nem adta meg, megmentette viszont a lelkemet. Meggyógyította a szívemet, és megújította az elmémet. Itt kezdődött a hívő életem, erre az alapra építettem az életemet.

Isten azért hagyhatta, hogy végletes élethelyzetbe, végtagok nélkül szülessen, hogy az ön bizonysága által számtalanszor annyi embert megmenthessen, mint ha ép végtagokkal született volna?
Nem. Nem gondolom, hogy Isten tökéletes akarata lett volna, hogy így szülessek. Ez születési rendellenesség volt, de a szétesett életem szilánkjait Isten kezébe helyeztem, és ő ezekből a töredékekből valami csodálatosat alkotott újra. Minden ember életében vannak ilyen darabokra esett részek, és amikor esélyt adunk az Úrnak arra, hogy segítsen, ő a kezébe helyezett elrontott dolgainkból új valóságokat tud létrehozni. Ha engem tudott használni az ő dicsőségére, akkor mindenkit tud.

A bizonyságtételeiben sokszor elmondta, milyen nehézségeken, mélypontokon ment át gyerekként, fiatalemberként. Hogyan tudott megbékélni az életével, hogyan talált rá Istenre?
Számomra ez egy utazás volt. Tízéves koromban elkeseredésemben öngyilkosságot kíséreltem meg, megpróbáltam a fürdőkádban, a tizenöt centiméter mély vízben megfulladni. Addigra ugyanis meggyőződtem arról, hogy számomra nincs már remény, az életemnek nem lehet igazi célja, a további éveimben semmi jó nem várhat rám. A kísérlet nem sikerült. Aztán tizenöt éves koromban megragadott a János evangéliumának 9. fejezetében olvasható történet, amikor Jézus meggyógyít egy vakon született férfit. Akkor lett világos számomra, hogy ha Isten minden velem kapcsolatos tervét elmondaná nekem, akkor nem maradna hely a hit számára. A mennybéli dolgok ezen összefüggéseit sok keresztény nem érti – különösen az amerikai egyház, amely azt hirdeti, hogy Isten minden dologban mindig megáld. Ez nem minden esetben van így.

[kiemelt]A mennyei dolgok egy részét nem ismerhetjük meg, így lehetőséget adhatunk Istennek arra, hogy örüljön, amikor látja, ahogy az érzelmeink, a meggyőződésünk ellenére gyermeki hittel elhisszük neki, amit mond. Hisszük, hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”. Ha így teszünk, az sokszor a világ megvetését váltja ki, de egyúttal az Úr örömét is. „Az Úr öröme az én erősségem” – mondja az Írás, de mit jelent ez? Azt, hogy ő velem van, megsegít, mindenben velem lesz egészen a halálomig. Az igazi kincseink nem itt a földön, hanem a mennyekben vannak.[/kiemelt]

Az interjú teljes terjedelmében ezen a linken olvasható.