Miért fontosak a helynevek a nyelvtudományon túl a történelem, a néprajz vagy akár a társadalomtudományok számára?
A helynevek nem véletlenszerűek: minden elnevezés egy tudatos vagy ösztönös névadás eredménye. Nem feltétlenül olyan, mint egy gyerek névadása, ami ünnepi körülmények között megy végbe. Vannak ilyen helynévadások is, de általában ez egy ösztönös emberi folyamat: aki a helyet elnevezi, gyakran nem is tud róla, hogy nevet adott a helynek. De mégis, nem véletlenszerű, hanem befolyásolják azt a mindenkori körülmények. Gyakran az adott hely jellemző tulajdonságát tükrözik, de előfordul, hogy az ahhoz való emberi viszonyt, például a birtoklást jelölik. Különösen az Árpád-korban a települések nevei gyakran a birtokosokra utaltak, azaz a helynévadás mindig a természeti, kulturális és társadalmi környezet által formált folyamat volt.
A helynevek időben tagoltak: vannak frissek, de sok több évszázados vagy évezredes múltra tekint vissza. Az elemzésük, a felfejtésük nyelvészeti eszközökkel lehetővé teszi, hogy a korábbi természeti környezetről, kulturális helyzetről és társadalmi viszonyokról olyan ismereteket szerezzünk, amelyeket más forrásokból gyakran nem kaphatunk meg. Például a honfoglalás utáni Magyarországra, majd a középkori Magyar Királyságra vonatkozóan kevés írásos vagy építészeti emlék maradt, a helynevek viszont megőrizték a korabeli nyelvi és földrajzi információkat.
A középkori társadalomban nem rögzítették az etnikai vagy nyelvi hovatartozást, a helynevek azonban az adott területen élők nyelvéről adhatnak adatot. Ezek az információk bár szűkösek, rendkívül értékesek a település- és a népességtörténet számára. Bár a helynevek vizsgálatát általában nyelvészek végzik, mert ők tudják feltárni a bennük rejlő nyelvi tartalmakat, ezek az adatok a történettudományt és számos más tudományágat is gazdagítanak. Szerintem a legértékesebb tudományok azok, amelyek önmagukon túl más területek ismeretanyagát szolgálják, és a helynevek kutatása épp ezt teszi.
Hogyan változott a helynevekhez való tudományos viszonya a pályája kezdetétől? Volt-e fordulópont a gondolkodásában?
A helynevekkel való foglalkozásom már középiskolás koromban elkezdődött a honismereti szakkörökben, ahol a 20. század végi helynevekkel ismerkedtem. Több tucat településen gyűjtöttem anyagot, amit közreadtam, de az egyetemen a figyelmem a helynevek történetisége felé fordult. Bárczi Géza egyik írása különösen megragadott, amely a történeti földrajz és a helynevek kapcsolatáról szólt. Ezt Györffy György munkájával, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza sorozattal kapcsolatban írta, ami akkor még csak előkészületben volt. Bárczi Géza előrevetítette, hogy ez gyökeresen forradalmasítja majd a magyar történeti nyelvészetet, főleg a hangtörténetet.
A kutatásom során az érdeklődésem a régi és mai helynevek közötti ívre terjedt ki: hogyan kapcsolhatók össze és miként értelmezhetők egységesen. Jelentős fordulatot hozott egy tíz hónapos ösztöndíj Finnországban, ahol a skandináv névkutatás mellett a strukturális nyelvészet módszereivel is megismerkedtem. Rájöttem, hogy a helynevek leírásában a szerkezeti megközelítés lehetővé teszi a régi és a mai, különböző nyelvű nevek egységes vizsgálatát. Ebből alakítottam ki azt a modellt, amelyet a Helynevek nyelvi elemzése című 1993-as könyvemben publikáltam, és amely azóta a magyar névkutatásban széles körben alkalmazott eszköz a helynévrendszerek leírására.
A pályám harmadik jelentős fordulata mennyiségi és minőségi lépcsőt jelentett: beláttam, hogy a helynévállomány olyan hatalmas, hogy egyetlen ember nem tudja feldolgozni. Ezért bevontam a tanítványaimat, és összehangolt csoportmunkában dolgoztunk a különböző névtípusokon – nem mindig együtt, de egyazon gondolatkörben mozogva. Így vált lehetővé az a nagyszabású, rendszerszerű feldolgozás, amely új szintre emelte a régóta zajló helynévkutatásokat. És megtanultam, hogy a tudomány nem csupán elméleti tudást, hanem emberi együttműködést is jelent.
Mit tart a legfontosabb felismerésnek vagy eredménynek?
Azt, hogy a helyneveket rendszerszerűen kell vizsgálni. Nem elegendő egy-egy nevet önmagában magyarázni, azokat az egymáshoz való viszonyukban, valamint a névhasználókhoz fűződő kapcsolatukban érdemes értelmezni. Egy-egy helynév – például Tapolca – eredete és szerepe sokkal világosabban megérthető, ha a többi helynévvel együtt, a teljes névrendszer részeként vizsgáljuk.
Ez természetesen nehéz feladat, mert rendkívül nagy elemkészletről van szó, amiben sok az ismeretlen tényező. A kutatás során ezért fokozatosan kell kialakítani azokat a biztos viszonyítási pontokat, amelyekhez a többi jelenséget kapcsolhatjuk. A tudományos megismerés ráadásul soha nem tekinthető lezártnak: egy-egy kérdés megválaszolása mindig újabb problémákat vet fel. A világ megismerhető, de ez a folyamat nem fejezhető be véglegesen.
A másik fontos felismerésem a kutatás szervezéséhez kapcsolódik. Meggyőződésemmé vált, hogy a bölcsészettudományokban is óriási lehetőségek rejlenek a csapatmunkában. A helynevek hatalmas anyagát egyetlen kutató nem tudja feldolgozni, ezért igazán nagy kérdéseket csak közös munkával lehet feltenni és megválaszolni. A tudomány így nemcsak elméleti tevékenység, hanem együttműködés: a kutatók közössége maga is a tudományos munka szerves része.
Van-e olyan magyarországi helynévtípus vagy régió, amely különösen sok meglepetést tartogatott a kutatásai során?
Általában azok a területek tartogatják, amelyeket még alig ismerünk. Ezt jól mutatja a Magyar Nemzeti Helynévtár Program is, hiszen a legizgalmasabb eredmények sokszor épp olyan régiókból származnak, amelyeket korábban alig tártak fel. Ilyen térség például a Duna–Tisza köze, különösen a Duna menti területek, illetve a Hortobágy környéke.
Mindkettő esetén sajátos településtörténeti helyzetet látunk: a történelem során sok település pusztult el, különösen az Alföldön, ahol a török megszállás is erősen formálta a településszerkezetet. Emiatt kevés írásos vagy építészeti emlék maradt fenn, épp ezért nő meg a helynevek jelentősége. Előfordul például, hogy egyetlen mai település határában húsz-huszonöt középkori település nyomait lehet kimutatni – mint ahogy például Dusnokon tették az MNHP kutatói. A történészek ezekről gyakran tudnak, de a nyelvi adatok, a helynevek rendszerszerű vizsgálata sokszor pontosabb képet ad a korábbi viszonyokról.
A meglepetések nemcsak régiókhoz, hanem bizonyos névtípusokhoz is kapcsolódnak, ilyenek például a személynévből keletkezett településnevek. A korábbi kutatás ezeket sokáig különleges, szinte misztikus jelenségnek tekintette, és az ősi, nomád életformához kötötte. A részletes vizsgálatok azonban – például Tóth Valéria monográfiája – azt mutatták meg, hogy ezek a nevek jól illeszkednek a magyar névadás általános rendszerébe. A mögöttük álló metonimikus névadás – amikor egy helyet valamely jellemzője, például egy személy, épület, növény vagy állat alapján nevezünk el – a magyar helynévadás egyik alapvető mintája.
Gyakran az derül ki a kutatás során, hogy ami korábban rejtélyesnek tűnt, az valójában szervesen beleillik a magyar helynévrendszer egészébe. És talán éppen ez adja ennek az igazi izgalmát.
Mi hívta életre a Magyar Nemzeti Helynévtár programot, és milyen tudományos vagy társadalmi hiányt szeretett volna vele pótolni?
A magyar helynevek átfogó összegyűjtésének és feldolgozásának az igénye nem új keletű, a magyar tudományosságban mintegy kétszáz éve megfogalmazódott. Már a 19. század elején felismerték, hogy a helynevek rendkívül fontos forrásai a magyar múlt megismerésének. Akkoriban úgy fogalmaztak, hogy azok a magyar nyelv és a magyar nemzet „múzeumát” alkotják, mert a történeti emlékezet számos rétegét őrzik meg.
Ugyanakkor ezek nemcsak történeti szempontból fontosak, hiszen a mindennapi kommunikáció és a térbeli gondolkodás alapvető elemei is. A tér az emberi gondolkodás egyik alapvető kerete: még az időről is gyakran térbeli metaforák segítségével beszélünk. A helynevek pedig a tér egyedi azonosítására szolgálnak, ezért az emberi identitás és a közösségi emlékezet szempontjából is különös a jelentőségük. Nem véletlen, hogy az emberek sokszor kíváncsiak arra, miért éppen úgy hívnak egy települést vagy tájat, ahogyan.
A helynevek tudományos feldolgozásában azonban mindig akadályt jelentett az adatok hatalmas mennyisége. Már a 19. században volt egy nagyszabású gyűjtési kísérlet: Pesty Frigyes országos felhívására a helyi jegyzők és bírók összegyűjtötték a települések határneveit. Az eredmény 63 kötetnyi anyag lett, ami ma is az Országos Széchényi Könyvtárban található. A gyűjtemény azonban olyan hatalmas volt, hogy a feldolgozása végül nem valósult meg teljeskörűen. A 20. században is több kezdeményezés indult, de ezek sem tudták lefedni a teljes magyar nyelvterületet. A helynévanyag mennyisége és a politikai-történeti körülmények egyaránt akadályozták az átfogó feldolgozást.
Az utóbbi évtizedekben azonban a névtan önálló tudományterületté vált, egyre több kutató kezdett foglalkozni ezzel a témával, így alakult ki az a szakmai közösség, amely képes lehetett egy ilyen nagyszabású vállalkozás elindítására. Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt vált világossá számunkra, hogy elegendő szakember áll rendelkezésre ahhoz, hogy ismét nekifogjunk egy országos programnak.
Hosszú ideig kerestük a lehetőségeket, végül a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával indulhatott el a Magyar Nemzeti Helynévtár Program. A kezdeményezéshez a Kárpát-medence számos intézménye csatlakozott, és bár a munka még a kezdeti szakaszában jár, abban bízunk, hogy ezúttal sikerül végigvinni azt a vállalkozást, amelyet a magyar tudomány már évszázadok óta szükségesnek tart.
Mik a program eddigi legnagyobb eredményeit?
Az első négy évben nem a gyors eredményeket tartottuk a legfontosabbnak, hanem az alapok megteremtését, a kutatási hálózat kiépítését. A Kárpát-medence jó néhány intézményét és kutatóját vontuk be, különösen a határon túli területeken, ahol a magyar nyelv visszaszorulása miatt a helynevek gyűjtése különösen sürgető feladat. Emellett egységes módszertant és szemléletet kellett kialakítani, hogy a különböző helyszíneken dolgozó kutatók azonos elvek alapján végezzék a munkát. Ennek eredményeként az első szakasz végére többkötetnyi anyag állt össze, és most kezdődik ezek feldolgozása és kiadása.
A program azonban nem csak tudományos vállalkozás, a helynévi adatok ugyanis két fő forrásból származnak, egyrészt a történeti dokumentumokból, másrészt a ma élő emberek tudásából. Egy-egy település helyneveit épp a helyiek ismerik a legjobban, és ha több ember tudását összevetjük, kirajzolódik a helyi névhasználat teljesebb képe. A tudomány feladata, hogy ezt az anyagot feldolgozza, de ugyanilyen fontos az is, hogy az így létrejövő tudást visszajuttassuk a közösségekhez.
Az MNHP egyik célja ezért az is, hogy a gyűjtött és feldolgozott tudást közvetlenül megosszuk a helyiekkel. A nagy tudományos kötetek mellett az egyes települések anyagát kisebb füzetekben is közzétesszük, amelyeket a helyi iskolákba, könyvtárakba vagy közösségi intézményekbe visszük el. Ezekhez a terveink szerint beszélgetések, előadások, közösségi programok is kapcsolódnak, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a helyiek megismerjék a saját településük névtörténetét.
Az embert érdekli a múltja, családok, közösségek és nemzetek is keresik a történeti gyökereiket. Ebben a folyamatban a helynevek kiemelt szerepet játszanak, mert a térhez kötődve őrzik a múlt emlékeit. Ezért fontos, hogy a helynévkutatás ne csupán tudományos tevékenység legyen, hanem hozzájáruljon ahhoz is, hogy az emberek tudatosabban viszonyuljanak a saját környezetük történeti örökségéhez.
Hogyan változtatja meg a digitalizáció a klasszikus névtani munkát? Milyen hatással van rá a mesterséges intelligencia?
A digitális kultúra óriási előnyt jelent a korábbi korszakokhoz képest. A kutatómunka egyik alapfeltétele az összehangolt együttműködés, ami korábban rendkívül nehézkes volt. Ha különböző városokban dolgozó kutatók egy módszertani útmutató alapján akartak közösen dolgozni, azt postán kellett elküldeni, majd a felmerülő kérdéseket hosszadalmas levelezésben tisztázni. Ma ezek a problémák percek alatt megvitathatók, a közös dokumentumokon pedig több kutató is azonnal dolgozhat. A tudományos kommunikáció gyorsasága így közvetlenül növeli a kutatás hatékonyságát.
A digitalizáció az adatokhoz való hozzáférést is alapvetően megváltoztatta, hiszen sok olyan forrás, amelyhez korábban levéltárakba kellett utazni, ma digitálisan elérhető. Ez jelentősen megkönnyíti a történeti adatok feldolgozását. Ugyanakkor a helynévkutatás egyik legfontosabb forrása továbbra is az emberek tudása, hiszen a helyi lakosok emlékezete őrzi azokat a neveket, amelyek gyakran évszázadok óta élnek a közösségben. Ezt a tudást a kutatóknak kell összegyűjteniük és digitális formában rögzíteniük, hogy az egyéni emlékezet közösségi, hozzáférhető tudássá válhasson, és akár más tudományterületek is bekapcsolódhassanak a vizsgálatokba.
A digitális környezet abban is segíthet, hogy a gyűjtött helynevek ne merüljenek feledésbe. Ha például a digitális vagy a turisták számára készülő térképek tartalmazzák az elfeledettnek hitt neveket, akkor van esély arra, hogy ezek ismét bekerüljenek a használatba. A modern technológia így a helynévi örökség megőrzésének és továbbadásának a fontos eszközévé válhat.
A mesterséges intelligencia ebben a folyamatban egyelőre inkább a jövő lehetősége, mivel az ilyen rendszerek csak akkor tudnak érdemben segíteni, ha nagy mennyiségű, digitalizált adat áll rendelkezésre. A helynévkutatás egyik sajátossága éppen az, hogy rendkívül nagy adatállománnyal dolgozik, amit egyetlen kutató már nem képes teljes egészében áttekinteni. Ebben nyújthat segítséget a mesterséges intelligencia, amely olyan összefüggéseket és mintázatokat is képes lehet felismerni, amelyek az ember számára rejtve maradnak.
Van olyan félreértés vagy közhely a nyelvészettel kapcsolatban, amit szívesen eloszlatna?
Nagyon sok van. Az egyik leggyakoribb, hogy az emberek a nyelvészetet szinte teljes egészében a nyelvtannal azonosítják. Ha meghallják, hogy valaki nyelvész, rögtön az iskolai nyelvtanórák jutnak eszükbe: szabályok, ragozási típusok, helyesírási kérdések. Pedig a nyelv ennél sokkal több. A nyelv elsősorban az, amit nap mint nap használunk, az a gazdag és változatos kommunikációs rendszer, amelyen keresztül kapcsolatba lépünk egymással.
Ebben a félreértésben az anyanyelvoktatásnak is szerepe van. Azt nem látjuk jól az anyanyelvoktatásban, hogy mi a célja. Az iskolai nyelvtanítás gyakran úgy jelenik meg a diákok számára, mintha öncélú fogalomtanulás lenne, pedig inkább arra kellene törekedni, hogy mindenki jobban, tudatosabban használja az anyanyelvét. Ehhez kell tanítani nyelvtant, a szövegalkotást, a szövegformálást is, valamint meg kell ismertetni a nyelv külső körülményeivel a beszélőket, hogy rádöbbenjenek: nem baj, ha egy meccsen teljesen más nyelvet használnak, mint egy vizsgán, hiszen természetes, hogy ennek a két nyelvnek jóformán semmi köze nincs egymáshoz.
A nyelvészet egyik fontos feladata épp az lehetne, hogy felhívja a figyelmet a nyelv sokszínűségére és kreativitására. Ha sikerülne a nyelvről úgy beszélni az embereknek – különösen a fiataloknak –, mint egy izgalmas, folyamatosan változó és rendkívül gazdag jelenségről, akkor talán az a kép is megváltozna, ami a nyelvészetről él bennük. A nyelv változatossága, ami a nyelvhasználók révén létrejön, egyedi, felülmúlhatatlan és kimeríthetetlen. Egyáltalán nem száraz és unalmas dolog, valójában mi magunk vagyunk benne, minden változatosságunkkal együtt.
Hoffmann István
- 1953-ban született Pápán, itt is tanult érettségiig.
- A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen diplomázott magyar–orosz–finnugor szakon.
- 1979-ben Finnországban, Helsinkiben kutatott tudományos ösztöndíjjal, 1995-ben pedig vendégtanár volt a Jyväskyläi Egyetemen.
- Jelenleg a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének kutatóprofesszora, az MTA rendes tagja.
- A nevéhez fűződik az egyetem magyar nyelvészeti doktori programjának elindítása 1995-ben, majd 2013-ban megalapította a Magyar Nyelv- és Névtörténeti Kutatócsoportot.
- 2022-ben indította el az Magyar Nemzeti Helynévtár Programot az MTA támogatásával.
Még több értékes tartalom vár!
Az UNI in&out 2026 nyár kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!
Tehát a diákok háromnegyede rendszeresen beépíti a tanulásába valamelyik mesterséges intelligencián alapuló alkalmazást. A rendszeres használat ugyan akkor nem jelenti azt, hogy mindenki ugyanolyan magabiztos ezen a területen. A válaszadók 41,7 százaléka érzi úgy, hogy már készségszinten használja az MI-t, 36,7 százalékuk még tanul ja a lehetőségeket, míg 10,5 százaléka a saját megítélése szerint magas szintű felhasználónak számít, aki tudatosan építi fel a kérdéseit, és összetettebb utasításokat, promptokat is készít. Nem meglepő módon a jártasság és a használat gyakorisága szorosan összefügg. A kezdő fel használók közül csupán minden tizedik használ naponta mesterséges intelligenciát, míg a magas szintűek háromnegyede számára ez már napi rutin. Ahogy nő a tapasztalat, úgy válik az MI egyre inkább természetes munkaeszközzé (2. ábra).
