A cikk eredetileg a Pályaképek UNI in&out 2026 Innováció kiadványában jelent meg.

Az űrhajóssá válás kívülről a világ egyik legösszetettebb „onboarding folyamatának” tűnik. Hogyan épült fel nálatok ez az időszak?

A kiképzés két nagy szakaszából az első Magyarországon zajlott, ami kor még négyen voltunk űrhajósjelöltek. Miután kiválasztottak, Houstonba költöztünk, ahol megkezdődött a küldetésspecifikus képzés. Ez az egyéves időszak, amely kifejezetten arra szolgált, hogy minden szempontból készen álljunk az űrrepülésre. Talán nevezhető egy hosszú „onboardingnak”, de a szó szoros értelmében – bár a szójáték jó – egy űrhajós esetében nem „csak” a rendszerek megtanítására kerül sor, ez nem csupán eszközismeret. A NASA-nál azt tanultuk meg, hogyan működik a Nemzetközi Űrállomás, milyen rendszerek vesznek körül bennünket, mit és hogyan használjunk, a SpaceX-nél azt, hogy mivel jutunk oda és mivel térünk vissza, illetve az Axiom Space is tartott nekünk képzéseket például a csapatmunkáról. A tudományos kísérleti modellek meg ismerése az utolsó hónapokra maradt, mert azok folyamatosan fejlődtek, ezért nem lett volna értelme egy évvel korábban bemagolni olyan eljárásokat, amelyek később módosulhatnak. Ráadásul az a legjobb, ha közvetlenül a küldetés előtt van a legfrissebben a fejünkben minden, amit odafent végre kell hajtanunk.

Ebben a hosszú kiképzésben mi lepett meg a leginkább?

Az, milyen nagy hangsúlyt kapott az emberi oldal. Egy év alatt négy, korábban egymást nem ismerő emberből kellett egy olyan csapatot létrehozni, amelynek a tagjai a világűrben feltétel nélkül számíthatnak egymásra. Ráadásul négy különböző országból – Magyarországról, Indiából, Lengyelországból és az Egyesült Államokból – érkeztünk. A közös vizsgák, utazások és tréningek ezért nemcsak arról szóltak, hogy elsajátítsunk bizonyos ismereteket, közben folyamatosan tanultunk egymásról is. Megismertük, ki hogyan reagál nyomás alatt, ki miben erős, mikor van szüksége segítségre és melyik helyzetben kire hogyan lehet támaszkodni. Voltak olyan speciális képzéseink is – túlélőtábor, centrifugás tréning –, amelyekben egészen szélsőséges helyzetekbe kerültünk, így meg tapasztaltuk, hogyan reagál a másik szervezete ezekre. Ennek odafent rendkívüli a jelentősége: ha felismerem a társamon, mi történik vele, segíteni is tudok rajta. Számomra az volt ebben a legszebb, hogy senki nem állt elénk azzal, hogy „mostantól bízzatok egymásban”. Ehelyett megteremtették azokat a helyzeteket, amelyekben a bizalom természetes módon kialakulhatott.

Cserényi Gyula és Kapu Tibor

A szakmai tudáson túl mi az a tulajdonság, amit egy csapattársban a legtöbbre értékelsz?

Elsőként az őszinteséget mondanám. Én sem vagyok biztos abban, hogy mindig jól olvasok a sorok között, ezért szeretem, ha valaki világosan megmondja, mi a probléma. Ha valamit zavarónak érzünk, tegyük ki az asztalra, beszéljük meg, aztán haladjunk tovább. Ezt a NASA-nál is nagyon tudatosan tanítják. Ha már érzékeljük, hogy valami kezd feszültséget okozni, érdemes akkor foglalkozni vele, amikor még csak egy kis hógolyó, és nem akkor, amikor már lavina lett belőle. Ez néha kifejezetten kényelmetlen nyíltságot követel, mivel nem könnyű odamenni egy csapattárshoz azzal, hogy most még nincs nagy baj, de látom, hogy ebből később az lehet, ezért beszéljük meg. Amikor négy ember ennyi időt tölt együtt, ilyen szorosan, ekkora téttel, akkor nem az a kérdés, hogy lesz-e súrlódás, hanem az, hogy mikor. A lényeg az, milyen gyorsan tudjuk kezelni. A másik nagyon fontos tulajdonság az alkalmazkodóképesség. Volt olyan helyzetünk, amit próbáltunk megoldani, aztán eljutottunk oda, hogy kimondtuk: rendben, ezen a küldetés végéig már nem tudunk változtatni, úgyhogy alkalmazkodjunk hozzá. A kettő szerintem össze is ér. Először őszintén meg kell próbálni megoldani a problémát, de azt is fel kell ismerni, ha már nem érdemes tovább küzdeni vele.

Van olyan NASA-s tapasztalatod, ami nem csak egy űrprogramban működik? Ezekből a módszerekből mit lehetne átültetni egy hagyományos vállalat működésébe?

A NASA-nál nagyon erősen megtapasztaltam, mennyire másként dolgozik az ember, ha pontosan érti, hogy egy nála jóval nagyobb célhoz járul hozzá. A mi küldetésünkön emberek és csapatok sokasága dolgozott. Houstonban, Kölnben, Japánban és sok más helyen ugyanazzal a hozzá állással: az instruktorok, mérnökök, kutatók és technikusok számára az volt a közös cél, hogy mi négyen adott időben feljussunk a világűrbe, ott elvégezzük a feladatunkat, majd biztonságosan visszatérjünk. Ha ennyi re egyértelmű és magasztos a cél, akkor az emberek nem azért dolgoznak akár hajnalig, mert a főnök azt mondta nekik. Azért teszik, mert ők is akarják, hogy sikerüljön. Dolgoztam multinacionális vállalati környezetben is, és ott ezt sokkal nehezebb megteremteni. Egy hatalmas szervezetben előfordulhat, hogy valaki egy Excel-fájl egyetlen lapjának egy részletéért felel. Ilyenkor nagyon nehéz meglátni, hogy az ő munkája hogyan járul hozzá valami nagyobbhoz. Az embernek látnia kell, miért dolgozik. Minél világosabb a közös cél és minél jobban érzékelhető benne az egyéni hozzájárulás, annál könnyebben kialakul az a fajta elkötelezettség, amit én is megtapasztaltam.

A HUNOR-program vezetésére és majd azt követően magyar űrügynökség koncepciójának kidolgozására kaptál megbízást. Mennyire nehéz itt az „onboarding”? Mik a célok és mit lehet elárulni a tervekről?

Egy szóval: mély víz. Most még új vezető vagyok, ezt is tanulnom kell, bele kell nőnöm ebbe a szerepbe. Az elmúlt hónapokban sokat dolgoztam ezen.

A Nestlé ügyvetetőjével beszélgettünk nemrég, és ő is azt mondta: a pályája során csak egyszer volt, hogy úgy érezte, az a vezetői szerep, amit megkapott, pont az, amit meg tud csinálni. Gondolod, hogy minden új szerepünkben pályakezdők vagyunk?

Igen, egy új szerep mindig kihívásokkal jár, és az, amit most csinálok, másképp is az, hiszen egy mások számára egyelőre elérhetetlen terepről kell elhitetnem, hogy nem az. Egy emberes űrrepülés különleges, mert nagyon erős célt ad egy szervezetnek. Mindenki tudja, miért dolgozik, és van egy konkrét pillanat, amely felé évek munkája tart. A küldetés után viszont azt kell elérni, hogy megőrizzük a motiváltság azon szintjét akkor is, amikor nincs előttünk közvetlenül egy következő repülés. Azért kell dolgoznunk, hogy elérhetőbb legyen az űrhajóssá válás, és ne teljen el megint egy emberöltő, hogy újra magyar jut az űrbe. Ebben fontos szempont, hogy felépült itthon egy csapat, amely az el múlt években elképesztő mennyiségű tapasztalatot szerzett. Vezető ként nekem az is feladatom, hogy olyan új célokat találjunk, amik ezt a tudást használják, és amik ugyanúgy képesek lelkesíteni a kollégákat.

A hagyomány az hagyomány. Utolsó játék az indulás előtt. Kapu Tibor, Shubhanshu Shukla, Peggy Whitson, Sławosz Uznański Wiśniewski (balról jobbra)

Az űrügynökségben és már a HUNOR-programban is egyfajta standardokat dolgoztok ki, amik lekövetik a NASA struktúráit?

Azon dolgozunk, hogy a HUNOR után létrejöhessen egy szélesebb feladatkörű magyar űrügynökség. Ennek a jogi, gazdasági és szakmai alapjait kell kidolgozni, és ebben támaszkodunk a nagyobb szervezetek sok évtizedes bevett gyakorlataira. Amit abban a közegben megtanulhattuk több kollégával, szakemberrel, az itthon is standarddá válik. Egy ilyen szervezet persze jóval többről szól annál, mint hogy emberes űrrepüléseket tervezzünk, készítsünk elő és valósítsunk meg. Fontos feladata a magyar vállalatok és kutatási szereplők képviselete a nemzetközi porondon. Minél többet látok ebből a világból, annál inkább azt érzem, hogy sokkal több a magyar űripari tudás, mint amennyit ebből a közvélemény érzékel. Egyetemek, kutatóintézetek, régóta működő cégek és új startupok egyaránt jelen vannak ezen a területen, és ezek munkáját még inkább feladatunk összekapcsolni a nemzetközi lehetőségekkel. Nekem van vízióm a következő öt-tíz, akár húsz év re is, ami természetesen segít abban, hogy a közeljövőt meghatározó stratégiát alkothassunk a kollégáimmal.

Ez jó hír, mivel az építkezés során sokféle szakemberre lesz szükségetek. Milyen képzési területek szakembereit várjátok majd akár pályakezdő, akár szenior szinten?

Az űrszektornak éppen az az egyik szépsége, hogy szinte bármilyen szakmából vezethet ide út. Ezt úgy szoktam megfogalmazni: vegyünk egy területet, tegyük elé az „űr” szót, és szinte biztos, hogy rögtön annak a szakmának az egyik legnehezebb és legizgalmasabb változatát kapjuk. Ott van például az űrpszichológia: hogyan viselkednek az emberek, ha hosszú időre össze vannak zárva, ráadásul nem a hazájuktól távol, hanem magától a Földtől is. Vagy milyen pszichológiai hatása van annak, ha egy többéves Mars-küldetés során az egész bolygónkat egy apró pontként látják. Az űrjog ugyanilyen érdekes kérdéseket vet fel: mi történik, ha egy műhold lezuhan egy másik ország területére, vagy ki, milyen jogot érvényesíthet egy olyan térben, amely már nem tartozik egyetlen ország légteréhez sem, és például hogyan szabályozzuk az egyre nagyobb számú műhold együttélését. Beszélhetünk ugyanígy űrgazdaságról, űrbiológiáról vagy akár olyan szervezeti feladatokról, amelyekről elsőre senkinek nem az űr jut eszébe. Még egy űrhajós-kiválasztás is HR-feladat, azaz létezhet az űr-HR. Mérnökökre és kutatókra természetesen szükség van, de jogászokra, közgazdászokra, biológusokra és sok más szakma kép viselőire is. Ezért azt mondom a fiataloknak, hogy bármi iránt érdeklődnek, jó eséllyel megtalálják annak az űrhöz kapcsolódó változatát.

Mekkora esélye van Magyarországnak arra, hogy az elmúlt években egyre gyorsuló és erősödő nemzetközi űrversenyben érdemi szereplő legyen?

Nagyon gyorsan változik a térkép. A klasszikus űrverseny idején két fő szereplőről beszéltünk, az Egyesült Államokról és a Szovjetunióról. Ma elsősorban az USA és Kína között látható ilyen erős verseny, de közben egyre több szereplő jelenik meg komoly ambíciókkal. India például az elmúlt tíz-tizenöt évben saját jogán vált űrnagyhatalommá, és Európa is sokat tesz azért, hogy felzárkózzon azokon a területeken, ahol lemaradt. Miközben ma még jól kivehető néhány nagy pólus, ez a világ egyre kevésbé lesz két szereplő története. Magyarország számára szerintem az a kulcs, hogy gyorsan megtaláljuk azokat a területeket, ahol valódi értéket tudunk hozzátenni. Nem kell mindent nekünk csinálnunk, és természetesen nem lehetünk mindenben világelsők, de lehetnek olyan magyar cégek, kutató csoportok és egyetemek, amelyek egy-egy technológiai vagy szakmai részterületen nemzetközileg is versenyképesek.

Mit jelent valójában az űrkutatás?

Szerintem ezt úgy lehet egyszerűen megfogalmazni, hogy míg a csillagászat kifelé néz, az űrkutatást sok esetben pontosabb lenne úgy nevezni: kutatás az űrben. Nem feltétlenül magát a világűrt akarjuk vizsgálni, hanem azt, hogy azok a dolgok, amiket a Földön ismerünk, hogyan viselkednek teljesen más körülmények között. Nagyon jó példa erre az emberi szervezet. Hogyan változik a csontozat mikrogravitációban, mi történik az izmokkal, a mikrobiommal, a szemmel vagy bizonyos érrendszeri folyamatokkal – a küldetésünk során rengeteg ilyen vizsgálatot végeztünk. Ennek ráadásul azért is van jelentősége, mert egyre hosszabb idő re szeretnénk embereket küldeni a világűrbe, ám az ottani környezet bizonyos földi folyamatokat rendkívüli módon felgyorsíthat. Az öregedés során tapasztalható csontritkulás a súlytalanságban sokkal rövidebb idő alatt megy végbe, ezért a világűr nemcsak úti cél, hanem egy különleges laboratórium is, és ennek az eredményei a Földön hasznosulnak, például az említett emberi szervezetre vonatkozó vizsgálatok esetén. A világűr szélsőséges környezet, ahol olyan megoldásokat kell kitalálni, amelyekre a Földön talán soha nem lenne szükségünk.

Az űrben tényleg olyan hideg van?

Igen is meg nem is. Egy űreszköz nap felé néző oldalán lehet plusz 100 fok, miközben a másik oldalon mínusz 100 van. Ezt akár egy űreszköznek vagy az űrhajósruhának kompenzálnia kell, mint ahogy az űrhajó vagy az űrállomás belsejében is az ember számára kényelmes, húsz-egy néhány fokot kell kialakítani. Ezek fantasztikus mérnöki feladatok. Az űr rákényszerít bennünket arra, hogy olyan hatékonysággal és megbízhatósággal oldjunk meg problémákat, amely re normál földi környezetben talán nem lenne szükség. Pontosan ebből születhet meg rengeteg innováció.

Az innovációkhoz érve: van most az űrtechnológiának köszönhető olyan új innováció, amiről lehet beszélni?

Jelenleg a szakemberek komolyan foglalkoznak az úgynevezett orbitális adatközpontok gondolatával, vagyis olyan számítási kapacitásokkal, amelyek nem a Föld felszínén működnének, ha nem pályán keringenének. A nagy MI-rendszerek hatalmas számítási kapacitást igényelnek, a földi adatközpontok pedig rengeteg energiát és vizet használnak. A kérdés az, hogy ezeknek a számításoknak egy részét ki lehet-e vinni olyan környezetbe, ahol közvetlenül rendelkezésre áll a napenergia. Persze rengeteg technikai problémát kell megoldani, például a hőelvezetést, az energiatárolást vagy az adatkapcsolatot. Ha az adatot odafent feldolgozzuk, az eredményt nagy sebességgel vissza is kell juttatni a Földre. Néhány évvel ezelőtt mindez még science fictionnek hangzott volna, de ma már konkrét technológiai terveken és megoldásokon dolgoznak. Hogy pontosan mikor valósul meg, azt még nem lehet megmondani, de nagyon jól mutatja, hogy óriási tempóban fejlődik az űripar.

A mesterséges intelligencia szinte minden technológiai területen meg jelent. Az űrkutatásban mennyire lehet használni, mi a szerepe?

Az MI és az emberes űrkutatás kapcsolata azért különösen érdekes, mert van egy alapvető problémánk: kevés az adat. Én voltam a 636. ember, aki kijutott a világűrbe és legalább egyszer megkerülte a Földet. Ez elképesztően kicsi szám, ha mesterséges intelligenciáról beszélünk. Rá adásul nincs olyan tudományos kísérlet, amit mind a 636 emberen ugyanolyan körülmények között elvégeztek volna. Egy-egy vizsgálatnál gyakran tíznél kisebb elemszámról beszélünk. Az MI viszont akkor lehet igazán erős, ha rengeteg jó minőségű adat áll mögötte, ám itt épp az űrrepülés egyik különlegessége válik korláttá: nehéz kijutni, kevés ember jutott el oda, ezért nincs annyi ismételhető mérés. Ez persze folyamatosan változik. Az űrutazás az elmúlt években jelentősen olcsóbbá vált, és várhatóan tovább csökkennek a költségei. Ahogy nő a küldetések és az űrben dolgozó emberek száma, úgy lesz egyre több adatunk.

Most még azt mondanám, hogy az emberes űrkutatásban az MI kevésbé kézzelfogható, mint számos földi iparágban, de a következő né hány év egyik meghatározó technológiája lesz ezen a területen is. A mesterséges intelligencia ott válik igazán fontossá, amikor az ember már nem alacsony Föld körüli pályán dolgozik, hanem például a Mars felé tart. A Nemzetközi Űrállomáson még nagyon erős földi háttér áll mögöttünk, biztonságban érezhetjük magunkat. Baj esetén gyorsan kórházba kerülhet aki megsérül, protokollok vannak, és földi irányítással a társakon helyben is tudunk segíteni, hiszen azonnali a kommunikáció, másodperces eltérésekkel folyamatos a kapcsolattartás. A Marsnál ez megszűnik. A távolság akkora, hogy az üzenetváltások között legalább 12 perc telik el, sőt a két bolygó helyzetétől függően ez a késleltetés sokkal nagyobb is lehet. Ott már nem működik az, hogy történik valami, és azonnal megkérdezzük Houstont, hogy mit tegyünk. Mire odaér a kérdés, majd visszajön a válasz, egy kritikus helyzetben túl sok idő telhet el. Ezért egy hosszú távú küldetés személyzetének sokkal önállóbban kell működnie, és ugyanez igaz az őket támogató technológiákra is. Itt a mesterséges intelligencia már nem egyszerűen kényelmi eszköz lehet, a diagnosztikában, a döntéstámogatásban, a robotikai feladatokban olyan képességeket adhat a személyzet kezébe, amelyek nélkül egy többéves út sokkal nehezebben lenne elképzelhető.

Kívülről mindezek mellett úgy látszik: az űrhajós egyszerre zseni, él sportoló és szinte hibátlan ember. Milyen embert keresnek egy kiválasztásnál?

Én ezt úgy szoktam mondani, hogy az űrhajósnak kiemelkedően átlagosnak kell lennie. Nem Nobel-díjasokat keresnek és nem olimpikonokat. Nagyon sok különböző képességben kell megfelelő szinten teljesíteni, de nem az a cél, hogy valamelyikben mindenki fölé nőjünk. A kiválasztásnál például vizsgálják a matematikai és fizikai gondolkodást, a térlátást, a memóriát, a tájékozódási képességet, a nyelvtudást és még számos más területet. Nekünk a kognitív teszteknél lényegében azt mondták: mindenből van egy elvárt szint, és azt meg kell ugrani. Ha tizenhat területből tizenötben fantasztikus vagy, de egyben nem éred el a szükséges szintet, akkor az probléma. Fizikailag ugyanez igaz. Nem testépítőket és nem maratonfutókat keresnek. Egészséges, terhelhető emberekre van szükség, akiknél az űrorvosok úgy látják, hogy a küldetés ideje alatt a lehető legkisebb eséllyel alakul ki komoly egészségügyi probléma. Az űrhajós feladata ugyanis nem az, hogy egyetlen dologban legyen a világ legjobbja, hanem hogy nagyon sokféle helyzetben stabilan tudjon teljesíteni.

Van vagy volt olyan tulajdonság, amelyről korábban azt gondoltad, hogy kulcsfontosságú lesz, aztán kiderült, hogy űrhajósként semmi szükség rá?

Talán az lepett meg leginkább, hogy nem egyetlen területen kell kiemelkedőt nyújtani. Kívülről könnyű azt képzelni, hogy az űrhajósnak elképesztően okosnak vagy extrém sportosnak kell lennie, ám sokkal fontosabb, hogy nagyon sok mindenben jó és megbízható legyen. A koncentráció például fontos, de csak egy elem. Pontosan kell kommunikálnom a rádión, nem beszélhetek fölöslegesen, hatékonyan kell dolgoznom, nem hagyhatok el dolgokat, fenn kell tartanom a figyelmemet és közben együtt kell működnöm a többiekkel. Cserényi Gyula, a kiképzett kutatóűrhajósunk ezt nagyon találóan fogalmazta meg: az űrhajós valójában egy svájci bicska. Mindenhez kell valamennyire érteni, de semmihez sem neki kell a legjobban értenie. Egy svájci bicska kése nem jobb egy professzionális kenyérvágó késnél, de ha csak egyetlen eszközt vihetsz magaddal, akkor felbecsülhetetlen, mivel sok mindenre használható. A küldetés során nekem huszonöt, egymástól nagyon különböző kísérletet kellett végrehajtanom. Nem én találtam ki ezeket, nem nekem kellett az adott tudományterület legjobb kutatójának lennem, de végre hajtási szinten mindegyiket értenem kellett. Szerintem ennél jobban nehéz lenne összefoglalni az űrhajós szerepét.

Gyerekként vadászpilóta szerettél volna lenni. Ha most visszanézel, mennyire tűnik egyenesnek az út onnan a Nemzetközi Űrállomásig?

Utólag visszanézve a legegyenesebb, mert mindent szeretek, aminek szárnya van. Édesapámmal ebben különbözünk: mindketten mérnökök vagyunk, de ő azért rajong, aminek kereke van. Nálam gyerekkoromtól a repülés volt az igazi szenvedély, azon belül pedig a vadászgépek. Az iskolában aztán kiderült, hogy a matematika és a fizika is közel áll hozzám, ráadásul jól is megy. Ettől kezdve fokozatosan formálódott át az eredeti álmom, elkezdtem a mérnöki pályát és így lehettem volna például vadászrepülőgép-szerelő, hogy az álom ezen része valósuljon meg. Mindig arra törekedtem, hogy összehozzam azokat a dolgokat, amelyeket szeretek azokkal, amelyekben jó vagyok. Az űrhajózás nem egy előre megrajzolt terv része volt, inkább szerencsének mondanám, hogy a Magyar Űrhajós Programot épp akkor hirdették meg, amikor korban és élethelyzetben is megfeleltem a jelentkezés feltételeinek. Ha tíz évvel korábban vagy húsz évvel később nyílik meg ez a lehetőség, egész másként alakult az életem. Utólag mégis érdekes látni, hogy sok minden, amit addig csináltam, ebbe az irányba mutatott. Sokat sportoltam, futottam, közben pedig mérnökként is folyamatosan fejlődtem. Egyiket sem azért, mert tudatosan az űrhajósságra készültem. Egyszerűen azokat a dolgokat követtem, amik érdekeltek, és próbáltam egyre jobb lenni bennük. Amikor pedig megnyílt előttem ez a rendkívüli lehetőség, kiderült, hogy az addig külön futó szálak meglepően jól összeérnek.

Ma már sokak szemében te vagy „a magyar űrhajós”. Mennyire lehet megszokni, hogy valakiből szinte egyik napról a másikra példakép lesz?

Még nem szoktam meg. Magamról nem is szívesen mondanám ki azt, hogy példakép vagyok. Ha mások így gondolnak rám, annak nagyon örülök, de nekem ezt saját magamban is el kell még helyeznem. Azt viszont érzem, hogy ehhez a szerephez fel kell nőni, meg kell felelni. Ha az ember tudja, hogy figyelnek rá, akkor onnantól bizonyos értelemben felelőssége is van abban, hogyan viselkedik és milyen példát mutat. Nem élem ezt meg áldozatként, sőt sokszor jó irányba terel. Nyilván én is hibázom, nekem sem sikerül mindig minden, de igyekszem megfelelni annak, amit mások esetleg látnak bennem. Még mindig kényelmetlenül érint, ha valaki azt mondja, hogy „te példakép vagy”, mivel ezt még tanulom kezelni. De ha valaki az én történetemből azt viszi haza, hogy ő is képes lehet valami különlegesre, annak nagyon örülök.

Farkas Bertalan és a repülésed között 45 év telt el. Ez egy nagyon külön leges pálya. Hogyan lehet az űrtechnológiák felé terelni a fiatalok figyelmét?

Gyulával ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek Farkas Bertalan űrútja nem közvetlen élmény volt. Mire felnőttünk, már több mint húsz év telt el azóta. Tudtuk, hogy volt magyar űrhajós, de ebből még nem következett az, hogy ez egy reálisan választható pálya lenne. Éppen ezen szeretnénk változtatni. Nem szabad újabb 45 évnek eltelnie két magyar repülés között. Minél gyakrabban látják a gyerekek, hogy egy magyar ember valóban kijut a világűrbe, ez annál kevésbé tűnik egyszeri kivételnek. Akkor válhat mindez valódi pályaképpé a gyerekek számára, ha azt látják, hogy Magyarországról is vezet út a világűrbe. A következő generáció már úgy nőhet fel, hogy tudja: ez az út valóban létezik.

Az üzenet tehát egyértelmű: az űrkutatás, űripar és az űrhajósság is valós pályakép, azaz egy távolinak tűnő cél is elérhető. Mit mondanál a fiataloknak, bátran válasszák a mérnöki, természettudományos pályákat?

Szerintem ezeknek a területeknek az egyik legszebb része az alkotás lehetősége. Mérnökként ez talán különösen kézzelfogható, de messze nem csak a mérnöki szakmákra igaz. A megszerzett tudással az ember hozzákapcsolódhat valamihez, ami nála sokkal nagyobb. Ebben benne van az alkotás, a csapatmunka öröme és az az érzés, hogy egy olyan cél hoz teszek hozzá, amit egyedül soha nem tudnék megvalósítani. Ezek nem könnyű pályák. Mérnöknek, matematikusnak közgazdásznak lenni nem könnyű, sok tanulás és munka van mögötte. De amikor az ember egyszer azt látja, hogy mindaz, amit megtanult, képessé tette valamire, és ennek révén saját magánál jóval nagyobb dolgok részese lehet, az egészen különleges élmény. Én ezért szeretném bátorítani a fiatalokat. Nem azért, mert mindenkiből űrhajósnak kell lenni, hanem mert a tudományban, a technológiában, a mérnöki és más nagy tudásigényű területeken rengeteg az olyan lehetőség, ahol az ember valóban alkothat. És szerintem kevés jobb érzés van annál, mint amikor az ember tudja, hogy azért lehet részese valami nagynak, mert képes volt megtanulni és megcsinálni azt, ami ehhez kellett.

Kapu Tibor

• 34 éves.
• 2016-ban szerzett gépészmérnöki alap- és mesterdiplomát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Alapképzésén géptervezésre, mesterképzésén polimertechnikára specializálódott.
• Pályája elején a gyógyszeriparban és a GE Hungarynél dolgozott, majd a Robert Bosch Kft. munkatársa volt, ahol többek között akkumulátorfejlesztéssel foglalkozott.
• 2024-ben választották ki kutatóűrhajósnak, 2025-ben az Ax–4 küldetés tagjaként eljutott a Nemzetközi Űrállomásra.
• 2026 júniusa óta a HUNOR Magyar Űrhajós Program vezetője.